ANGELIKA TÓTH

PPP

Popularizálódó papírpanoráma
Iványi Bianca

A papír közös médiuma kötötte össze a Virág Judit Galéria mindkét szintjén szereplő műveket. A tárlat címe, a Papírpanoráma, utal arra a körképre, melyet a kurátor, Sárvári Zita és a rendezők kívántak „felfesteni” erről a technikáról, pontosabban hordozóról. Nem a rajzról, a grafikáról szólt ugyanis a kiállítás, nem a vonalak erejét kívánta kibontakoztatni, hiszen festményeket is láttunk szép számban, és nem a fekete-fehér homogenizáló és/vagy kontrasztosító, kiemelő hatása érvényesült, a színeknek épp ugyanekkora szerepük volt. A papír, papír, papír volt az origó, mely panoramikusan terjedt, terült szét, akár szó szerint is, nagy, lepedőméretű lapokon a nagyvonalú helyiségekben, nagyvonalúan „adagolva” (több mint 90 műtárgy!), installálva, szemünk elé tárva. Hiánypótlónak szánták a kezdeményezők a témát, bár az elmúlt évben épp egy hasonló, forprofit tárlat előzte meg, a Várfok Galéria Papíron című csoportkiállítása 2010-ben. Mindenesetre – főként műkereskedelmi, galériás közegben – e koncepció is kezdeményezőnek számít, nagymértékben hozzájárulhat a technika, a műfaj és az anyaghasználat legitimációjához a festmények (értsd olaj-vászon) a műgyűjtők körében való monopóliumában. „A papírmunkák visszakapták jogos helyüket a képzőművészetben, és már nem egy mű vázlataként, hanem teljesértékű műként jelennek meg egy-egy művész oeuvre-jében” – olvashattuk a sajtóanyagban. A művészek között pedig van, aki következetesen e médiumot alkalmazza, erre épül életműve, s van, akinek kisebb kikacsintást, kirándulást jelent e kísérlet.

A tárlat az 1970-es évektől, a korszak (máig ható és alkotó) nagy mestereitől (többek között Bak Imre, Hencze Tamás, Klimó Károly, Nádler István) egészen a középgenerációs és fiatal alkotókig, sőt pályakezdőkig terjed. Egészen új nevekkel is találkoztam – például a tavalyi diploma-seregszemlén és annak „after”-tárlatán, a KOGARTban bennem nyomot hagyó Hámori Anettével, akinek foltszerű figuráival benépesített, mégis üresen kongó, hatalmas „papírpannóját” állították ki. A kiállítók a galéria és aukciósház érdekeltségi körébe tartozó művészek voltak, kiegészülve olyan, figyelemreméltó megnyilvánulásokkal, melyeket hiányolt volna kihagyni és a kortárs áramlatba nem beilleszteni a kurátor (pl. Chilf Mária, Győrffy László, Horváth Dániel, Moizer Zsuzsa, Verebics Katalin). Az összkép – bár biztos alapnak, „habarcsnak” bizonyul a hordozó mint kötőelem, legalábbis művészettörténeti, -technikai és esztétikai tekintetben, mindezek ellenére vagy mindezek mellett – szertelenül vegyesnek tűnt. Legalábbis első benyomásra ezt tapasztaltam, de hozzá is tettem rögtön magamban, hogy nem titkoltan, hisz egyrészt a kiállítás kommunikációjában is szándékosnak tüntették fel a (stilisztikai, tematikai, technikai) heterogenitást. Sőt ez erénynek tűnt később, az anyag böngészése közben, mert hangsúlyozta a műveket „homogenizáló” médium, a főszereplő papír fontosságát, jobban érvényre juttatta azt. Másrészt egy kereskedelmi, pontosabban egy aukciósház és galéria esetében más szempontok dominálnak a múzeuminál vagy a „klasszikus” galériáénál. Ennek tükrében az anyag válogatása, elrendezése és az egész koncepció kezdeményezése bátrabbnak, előremutatóbbnak, tényleg hiánypótlónak hatott.

Vegyük szemügyre a munkákat, melyek mindegyike „a papír változatos formáit vonultatja fel a gesztus és geometrikus absztrakciótól a figuralitás műfajain keresztül, a rendszeren alapuló, konceptuális vagy akár a térbe is kinyúló munkákig. Célunk, hogy feltárjuk az anyagban rejlő változatos művészi tendenciák lehetséges irányait, ezért kollázsokon, sokszorosított grafikai eljárással készült műveken, rajzokon, festményeken és objekteken keresztül mutatjuk be a papíralapú munkák panoramikus státuszát.” Nekem azért nagy ugrás a „70-es évek kultikus papíralapú munkáira és a kétezres évek legújabb tendenciáira” való koncentráció (bár a 80-as évek újfestészeti hevességében valóban visszaszorult ez a médium, de pl. Klimó Károly, Gábor Áron esetében akkor sem). Tény, hogy az 1960-as, 70-es években valóban megnőtt az érdeklődés a „papírhasználat” iránt, miként a sokszorosított grafika és az ehhez kapcsolódó kísérletező tendenciák, sokszínű alkalmazásuk, kifejezési módozataik irányában is. Ezt bizonyítják a tárlaton a mára emblematikus, 70-es évekbeli, kontrasztos Nádler István-szitanyomatok, vagy a gesz tus spontán szabadságát szárnyaltató tusrajzok, tusfestmények (a mai napig is, erre példa egy 2009-es mű a tárlaton), olajfestmények Hencze Tamástól, de ide kapcsolhatók Klimó Károly e médiumot önállóan (és illusztrációként) folyamatos érvénnyel használó, expresszív, színes festményei és kollázsai. Miként manapság is: újra teret hódított a papír a fiatalok körében, hogy elnyerje méltó jogosultságát, épp a műfaj-hierarchikus besorolások, beszorítások ellenében.

Bár a tárlat kifejezetten papíralapú munkákra koncentrál, ám ezeket nehéz (nem is kell) szétválasztani a rajz és a grafika technikáitól, mert a végeredmény rendszerint nem festmény. A kísérletezés, az említett műfaji sokszínűség ugyanakkor abszolút tetten érhető: a kollázzsal, applikációkkal való szerkesztés, a fotó beemelése (unikálisak Bak Imre 1973-74-es Budapest- és Szentendre- „képeslapkollázsai”), a rajz festészeti irányultsága, a rajz és a festészet kombinálása, installatív, térben való alkalmazása, kivetülése stb. A „papírrajz” alapvető tulajdonságai – a részletezettség, vagy épp a gyors gesztus, a spontán lendület, a keresetlenség, valamint az intimitás – a legtöbbször háttérbe, sőt (leginkább szándékosan, néhol kimódoltan) mellőzésre kerülnek. A térbe belépve például hatásos, nagyméretű papírrajzok fogadtak, Révész László László 2008-as „útijegyzetei” révén. Szabó Péter nagy látószögű, fragmentumokból (biciklikből) összeálló, szintén nagyléptékű műve (Transport Hollandia–Románia) egyben konceptuális tartalmakat is magába sűrít. (A „klasszikus koncept” egyébként Pauer Gyula objektjében testesült meg a tárlaton leginkább, de a fiataloknál általában ez a fajta gondolatiság, tartalmiság a jellemző, a személyes gesztusok, látványbéli hatások és technikai meghatározottság mellett.) A nagy lapok mellett intim benyomásúak, bár feltűnőek, figyelemreméltóak a retró ironikus, (kultúr)politikai felhangjait „hallató”, pop artos „helyzetjelentések” Szentesi Csaba Balaton-parti szórakozóhelyeket felvonultató festményein (2011-ből).

Bukta Imre viszont a 90-es éveket „tölti ki” a rendszerváltás körüli, politikai allúziókkal telített, ám derűs iróniával „könnyített” tus- és pasztellfestményein (Magyar-Koreai TSZ kapu, 1990). Üde színfoltok szó szerint és humorukban is. Ha már politika, a papír sokszorosított grafikának alapot adó, demokratikus tulajdonságát (és a szitázás nagyszériásságának, plakátszerűségének előnyeit) kihasználó Pinczehelyi Sándor ugyanennyire ikonikus PFZ- (Piros-Fehér-Zöld) munkájával is szembesülhettünk (Magyar kenyér, 1979), már majdnem a 80-as évekből. (Hogy felfigyeljünk mégis a folytonosságra.)

A fiatalabb generáció stíluspluralizmusa nagyrészt expresszív, szuggesztív ábrázolásokban érhető tetten, ilyenek Verebics Katalin legújabb monotípiái (2011), melyek bizarr, erotikus lényeket merevítenek ki, az érzékelhető keménység ellenére nagyfokú érzékenységgel, szenvedéllyel. A macskafejű dominák(?), rabszolgák(?) buja világa, e bestiárium gyönyörködtetően borzongató hatása sem írja felül a vonalak lendületét és a részletgazdag, finom megoldások mesteriességét Győrffy László hét főbűnt rekreáló, sokszorosított és egyedi grafikai technikákat (rézkarctű, hidegtű, gouache, akvarell) kombináló lapjain sem (Bujaság I.; Irigység II., 2010). Egy könyörtelen, de csodálatos tabló részletei vártak ki- és beteljesülésükre a falakon (melyek teljességükben tavaly a Várfok Galéria Testrészek halála című önálló Győrffy-tárlatán érvényesültek igazán). A szürreális fantazmagóriákhoz jól illettek Kósa János anakronisztikus alakokkal benépesített kavalkádjai is (1981, 2011). Horváth Dániel színes, fakturális akvarelljein lírai expresszivitással, a pályakezdő Tóth Angelika meglepő oldottsággal, üdeséggel a 20. század első felének franciás könnyedséggel festő mestereit is idézik (pl. Márffyét Tóth Angelika: Vino Rosso, 2008; Tales of the Little Girl, 2011). Érdekes, üde színfoltok. Szintúgy a színes, popos világ Radák Eszter, Sipos Eszter, Jagicza Patrícia „álnaiv” festményein, Korodi Luca megkapó, konfettikkel, cukrokkal ékesített (édesített) glóbuszkollázsán. A konstruktivizmus is a színességgel (Szinyova Gergő), a minimalizmus (Szíj Kamilla) az érzéki vonaltobzódással, a konceptualizmus pedig Fridvalszki Márk fakturális, geometrikus, futurisztikus „ufóival” eklektizál.

Valóban sokszínű körképet kapunk a kiállítás végére érve a papírról, felhasználási, kifejezésbeli lehetőségeiről, mely hozzájárulhat ahhoz, hogy – bár kereskedelmileg általában nem a festményekkel egyenrangúként kezeljük, de – esztétikai, művészi értékét ne kicsinyeljük le, hanem ismerjük fel, és ismerjük el, hogy bizonyos kifejezéseknek ez a médium ad hiteles alapot.