Világháborúk kora – jelen korunk

Képeimben a ciklikusságnak és az időtlenségnek hangsúlyos szerepe van. A reneszánsz humanista felfogás szerint az emberiség története ciklikusan ismétlődik, hullámvölgyek és hullámhegyek váltakozása. Az emberidegen ideológiák, a hiánygazdálkodás szintén azt mutatják a történelem ciklikusan ismétli önmagát. A harmincas évek, második világháború előtti időszaka és jelen korunk közt vonható párhuzam. Ezen időszakok jeleneteit használva, az atmoszférák, az aurák, az idéző jelenetek természetesen korunkra jelzések és utalások, azonban a próbáltam úgy beépíteni ezen időszakokat, hogy ne nosztalgia legyen, miközben a realizmust és a hagyományokat nagyon is követtem. (Link – Kapcsolat, Kapcsolódás I-II.; Links; A hajós imája; Keresés; Charon hajója I-II., The Search - Keresés)

A Charon hajója sorozat kiindulópontja a hadifoglyok, foglyok voltak. Ruhájuk fehér (matrózok ruhája is az, de az ártatlanság színe is). Ki az ártatlan és ki a bűnös? Politika, hatalom, kiszolgáltatottság. Szemük bekötve. A festészetben a szem, mint a „lélek tükre”, különösen fontos szerepet játszik. De a szem, legyen csukva, alvás közben, vagy nyitva, vagy akár vak, avagy bekötött: mindig látnoki szerv, mely valahová tekint, akár kifelé, akár befelé önmagunkba. Bekötött szemek, mint nem meglátni titkokat, nem megszerezni információkat.

(Információ, információszerzés. Link – Kapcsolat, Kapcsolódás, Kapcsolatok sorozat, a rádiózás, ezzel párhuzamosan természetesen a kémkedés újabb hőskora, párhuzam jelenkorunk szövevényesen minden irányba kapcsolódó internet világával.) Vagy csupán megszabadított hadifoglyok, aki szerencsésen ki tudtak vergődni egy kalandból? Merre visz a csónak, a révész? A megszabadulásba? A halálba? A halál (vagy említése) jobbá és érzelmessé teszi az embereket. Elérzékenyülnek kísértet voltukon, minden cselekedetük az utolsó lehet - nincsen arc, mely szét ne foszlana, akár egy álombeli arc. A halandók között mindennek értéke van, mert minden pótolhatatlan és kockázatos. A halálba, mint az emlékezettől megfosztott árnyéletbe, ahogyan a görögök hitték, vagy egy új(abb) életbe? A víz, mely Charonhoz kapcsolódva Léthe folyó is egyben, ismét csak a ciklikusságra utalás. Nemcsak a történelem ismétli önmagát, a buddhisták hite szerinti lélekvándorlással is körforgásba kerülünk, míg nem a belső összeszedettség csúcsához, nirvánához el nem érkezik a lélek, mentesen a boldogságtól és a szenvedéstől is. A személyiség megszűnik, feloldódik. A meditáló figyelme annyira elterelődik a saját gondolataitól, érzéseitől, érzelmeitől, a saját személyiségétől, annyira egy másik központ felé irányul (Isten), hogy ennek eredményeképpen az Isten teljesen betölti a szemlélődőt, a szemlélődőnek az "eredeti" személyisége eltűnik, de azt is lehet mondani hogy az ember, mivel teljesen Isten van benne, csak ekkor talált önmagára igazán. A buddhista vallás(ok)ban az élet szenvedéssel való azonosítása aminek egyik tükröződése a lélekvándorlás súlya, valamint ennek a megszüntetését célzó szemlélet, a megváltás útja (elmélyülés, meditáció) nem kedvez az ember természet felé történő fordulásának. Foglalkoztat a keleti és nyugati szemlélet és gondolkodás ellentéte, a vallásos gondolkodás és természettudományos gondolkodás kapcsolata. Ez utóbbinak alapján a tudomány, technika majd a technológia elképesztően gyors fejlődésnek indult, aminek látható áldásos, de egyben fenyegető oldala is (környezeti-, atom,- géntechnológiai,- katasztrófák lehetőségei, stb.). A fejlődés gyorsulásával a balesetek/katasztrófák valószínűsége és kiterjedése is nő. Ennek egyik oka, hogy az ember olyan sebességeket talált fel és használ, amelyek jóval meghaladják információfelfogó és döntéshozó képességét. Még korunkban is a vallásoknak az etikai támpontok kialakításában pedig nagyon fontos szerepe lehet.

2013 tavaszán újból Berlinben voltam, ahol helyben két sorozatot rajzoltam/vázoltam, melyekből festmények azután itthon a műteremben, az előző németországi utakkal vegyülve készültek. Addig az ecsetrajzokon keresztül, vagyis általuk próbáltam rögzíteni az élményeket, a párhuzamokat korunk mindennapjai és történései és az 1920-as, 30-as, és 40-es évek közt. Berlini tartózkodásom alatt épp brit hetek voltak a berlini filharmóniàn, és alkalmam volt több időt tölteni bent a próbákon – köszönhetően két barátomnak, akik ott zenekari tagok. A kor az 1910-es, 20-as, majd valamivel későbbi idők. Párhuzamban azzal ami a képeimen is foglalkoztat. A Tenger Szimfóniát (Sea Symphony) játszották, mely az amerikai Walt Wittman költészetére, annak szabad verseire épít. Itt a próbák alatt azt éreztem, hogy szinte együtt mozgom teljes testtel (képletesen értem) a zenével - rajzolok és viszi a kezemet a "tenger, a hullámok" lendülete, az érzelmek, a szenvedély...Majd a próbák után kilépni a modern Berlinbe kontrasztos érzület volt. Az utazások alatti „jelenkori” átélt élmények és megfigyelések mellett – természetesen ecsetrajzokat készítettem sokszor naplószerűen, ahogy szoktam, figyeltem az embereket, az emberek közti kapcsolatokat: Berlini képek; Angliai és londoni képek, és Frízlandi képek - archívumokból is merítettem, a fent említett időszakra fókuszálva, hazaérve pedig ezek után olajfestményeket.