Papíristenek

2011.
Dr. MÁRIÁS

Mi a papír? ki gyártja s mire használja, itt, ma, Kelet-Európában, a világ végén és közepén? Írja-e még rá valaki isten nevét, vagy csak vécépapírnak használja az egyre formátlanabb tömeg? Lehet-e rá rajzolni, festeni még olyat, amitől megváltozik a természet, s többé már nem anyag, hanem élet és szellem lesz?

Amikor arról értesültem, hogy a Virág Judit Galéria tavaszi aukcióján kalapács alá kerül Tony Curtis A macska és barátai című festménye, aggódni kezdtem. Vajon kit akarnak fejbe vágni azzal a súlyos kalapáccsal, a pénz gyilkos súlyával, élet és halál urával, amely ha van, akkor az életé, ha meg nincs, akkor a halálé? S milyen politikai üzenete van annak, hogy valaki szegény Curtis macskáját és barátait akarja a kalapácsa alá venni?

És lehet-e egy ilyen eseményt szakmailag tovább fokozni? Mondjuk Delhusa Gjon fehér galambokról készült akvarelljeinek, Arnold Schwarzenegger papírfecnikre rótt filozófiai jegyzeteinek vagy Bódi Szilvia a Szex és társadalom című festménysorozatának a kiállításával?

Pár napja feljött hozzám egy tévéstáb, hogy riportot készítsenek a festményeimről, majd amikor megjöttek, elővettek három üveg bort, hogy arról is beszéljek, a szponzor szeretettel küldi. Rohadt hülye érzés fogott el! A világ egyik legintimebb dolgát kellett csinálni, bort kóstolni, borról beszélni kamerába az ismeretleneknek! Ittam egy kortyot, megkönnyebültem, majd elmondtam, hogy én az egyzserű, tiszta, vagyis a parasztbor híve vagyok.

Amely pont annyira sznob, mint a papír, vagyis túl olcsó ahhoz, hogy valaki komoly, netán hivalkodni való művet készítsen rá, amikor a festmény is gyorsan összehozhatja, aztán tízszeres áron adhatja tovább, mert az mutatósabb, komolyabb, időállóbb az átlagvevő szemében.

De láss csodát, a Virág judit Galéria arra vállalkozott, hogy papírra készült alkotásainak szenteljen egy áttekintő kiállítást. A bejárattal szemben hatalmas fekete gumiabroncs gurul a néző felé az éjszakában, címe Dunlop, alkotója Révész László, s ahogy az útkereszteződésben elszabadult örültként robog, olyan mint egy kelet-európai zombi, aki letépte láncát, miközben Jonathan Borofsky könnyedségét és markáns erejét hozza.

Jobbra régi zseniális kis Bukták, majd lefelé és befelé mozdulva jön a sok Náler, Klimó, Pinczehelyi és társaik. Az európai színvonalú tálalás olyan szépségűvé teszi őket, hogy a naiv néző már nyúlna is a zsebéhez, hogy a képekbe szorult érzékenység, szenvedély, kisültés kifonomult történelmi lenyomatait fogja, s mint rendes berlini polgár megvegye, hazavigye, s a munkaasztala fölé lógassa. Majd elmereng azon is, vajon ezeknek a zseniális embereknek valóban ennyi év alatt semmi más nem jutott az eszébe, csak mindigugyanaz? Valami vicc, ötlet, gondolat? Semmi? Csak a brand? És a változás? Vagy az kockázatossá tenné az életművet és a pénzt?

A legalsó szintre vezető lépcsősorroldalában durva képek fogadnak: az egyiken egy hatalmas fasz szúrja ki egy fiú szemét, aki meg a farkával a festővásznat szakítja át, a másikon két fej hány egymás szájába a Fenntartható fejlődés felirat alatt és így tovább. Végre egy kis energia! S nemcsak a végtelenben néző, unalmas totál, hanem igazi mellbevágó közelkép arról a világról, amelyben élünk, s állandóan fejlődünk, miközben egyre kilátástalanabbul vagyunk. Győrffy László alkotásai megmelengették a szívemet, mert nem mellébeszélést, hanem őszinte, bátor, kegyetlen vallomásokat láthattam.

Végül a legalsó szinten körülnézve zömében olyan képek fogadtak, amelyekért nem lett volna kár, ha sohasem találkozok velük, de volt pár szép is, mint Chilf Mari házából kinövő fája vagy Tóth Angelika légies, nőies spleen-jelenetei.

Egy szó, mint száz, Sárvári Zita ifjú kurátor szép munkát végzett, s amit összehozott, egyrészt jó ízlésre vall, másrészt azt is be kell vallani, hogy javára válna a jövőben a nagyobb bátorság és önállóság.

De lehet, hogy ez már egy másik kérdés, mint például az, hogy ki milyen bort szeret, hol és kivel inni. Egy vérbeli festő nem feltétlenül egy puccos kirakatban, reflektorfényben, Tony Curtis pólóban, hanem egyedül, noteszébe írogatva-rajzolgatva, mondjuk a közeli Duna-parton, saját magának és a jó öreg istennek.

(Papír panoráma, Virág Judit Galéria, április 30-ig)